Ülök a széken és magam elé meredek, gondolataim megindulnak...
Emlékszem az első zongorámat 12 éves koromban kaptam. Tulajdonképpen szintetizátor volt, de én nagyon örültem neki és egyből tanulni kezdtem. Volt érzékem hozzá. Ám az egyik alkalommal, mikor apám, aki katonai veterán volt, rohamot kapott, a szintetizátor eltört.
Apám nemsokára bekövetkező halálakor sem sírtam annyira, mint akkor. Emlékszem éjjel kisurrantam és könnyes szemmel kivittem a kukából a kertbe a roncsot, és eltemettem.
Ekkor voltam 14 éves.
Apám állapota romlani kezdett, majd az öreg teljesen begolyózott. Egyfolytában a Takaródó-t hallgatta, és sírt, őrjöngött. Aztán egy roham alkalmával, vagyis csak sejthetjük, hisz anyámmal zongoraversenyen voltunk, az öreget meg rábíztuk a szomszédra, szóval a lényeg az, hogy az öregem fejbe lőtte magát.
Anyám összeomlott, majd egy év múltán nagy nehezen magához tért. Én ekkoriban zongora és szolfézs órákat vettem, megszállottan zongoráztam, dalokat írtam, szerepeltem. Aztán jött a Szerelem. A lány hegedült. Elkezdtünk beszélgetni, elmenni ide-oda majd kirobbant a szerelem.
Emlékszem? Zongora óráról jöttem haza, mikor találkoztunk, ekkor már jártunk?
Hazakísértem. Behívott. Aztán fél óra múlva már nem voltunk urai az érzéseinknek. Ekkor voltam 16 éves, ő szintén.
Szerencse hogy szülei nem voltak otthon...
Nem sokra rá a lányt baleset érte. Eltörte a kezeit egy bicikli balesetben. A hegedűs jövője is eltört, ott akkor. Nem tudtam rajta segíteni, pedig láttam, hogy szenved. Félévre rá elköltöztek. Ekkor írtam első versenydarabomat, Törött Álmok címen.
A darabot előadtam a városi színházban, egy iskola ünnepség alkalmával. Hatalmas sikere lett. Utána sorra kaptam a szerelmes leveleket és ajánlatokat, de Liz emléke még akkor oly friss volt.
Aztán beütött a krach. Egy vitás ügyben bunyóba keveredtem, és egy bal horognál, amit én osztottam ki a kezemben megsérült egy ízület. Nem voltam képes zongorázni. Teljesen letörtem, kétszer is anyám mentett meg az öngyilkosságtól. Idegszanatóriumba kerültem.
Ekkor voltam 18 éves.
Az állapotom javult. 19 éves koromra zongorázni még nem tudtam, de már más is le tudott kötni, végre. Egy nyári napon csörgött a telefon. Egy kézsebész halotta a történetemet és felajánlotta, hogy segít. Az örömkönnyek napokig hullottak a szememből, anyám már megint kezdett aggódni értem.
A műtét remekül sikerült. A rehabilitáció fájdalommal és sírással vegyes tusa volt. Közben sorban írtam a darabokat. Megszületett a Forradás, a Kútmély Életek és a Csontrapszódia című mű.
Első nyilvános szereplésem az orvos szervezte jótékonysági esten volt. A közönség állva tapsolt.
Ekkor voltam 20 éves. Azóta eltelt négy év és...
Kopognak az ajtón. Az öltözőben félhomály van. Nyílik az ajtó és a résen a csinos igazgatónő hajol be.
- Művész úr! Az Világzene Palota közönsége várja, ideje kezdeni.
Felállok, megrázom a kezeimet.
- Akkor hát induljunk. - Azzal kilépek az ajtón és elindulok a színpad felé.
